Orsika síel

A múlt héten síelni voltunk Bolsetrlangban, a nagyszülőállomány 75%-ával. (Már aki. Én spec Marcival sétáltam.)

Hja. Mindig boldog nosztalgiával emlékszem az első közös síelésünkre Lórikával. Ameddig a korai posztpelenkás korszak eleji műanyag lécecskéket és a bátaszéki 5 fokos lejtőket leszámítva nekem speciel nem volt a lábamon síléc.

Ergo épp nem voltam tréningben, no.

Szóval Lórika beszervezett minket az Ausztriába induló barátok autós konvojába. Ígérte lelkesen, majd ő tanít, kezdünk szépen a bébipályán, ahol begyakoroljuk a kanyarodást és a fékezést. Ugyebár.

És én, szerelemtől elvakulva, hittem neki.

Csakhogy a pályaszéli parkolónktól pusztán egy meredek szakaszon lehet lecsúszni az említett amatőr pályámhoz.
Oopsz. De állítólag meg tudom én ezt csinálni, mert ő segít.
...hááát....

A lejtő tetejéről lefelé sandítva, hóekébe görcsölt vádlikkal és füleimen kicsorduló tériszonyomtól síkosan, a tőlem telhető maximális eleganciával protestálok.
Megy itt le a rosseb.

Dehogynem. Nem lesz semmi baj.
Menjek keresztben át a lejtőn, a szélén üljek le, ollózzam át a síléceket másik irányba, menjek, üljek, ollózzak a lejtő aljáig. Menni fog.

És én, szerelemtől elvakulva, hittem neki.


Torkomban dobogó szívvel indultam lefelé. Próbálva a perifériámon elnyúló hegyoldal vértől csöpögő fogait kizárni a pszichémből. Lórikát választva az életösztöneim felett. Figyelitek?
Na jó. Teljes két percig.

Ameddig arra nem eszméltem, hogy a lejtőnek háttal állok suta hóekében, előttem meg egy másik, bájos, pályaszéli meredély fenyőfákkal. Moccani sem mertem.
Opcionálisan vagy háttal lefelé zúgok le a piros pályán vagy előrefelé egy kinti fenyőfára tekeredem.
És egyik sem töltötte el melegséggel a szívemet.

Hja. Ott és akkor prezentáltam életem egyik top 3 hisztijét.

Patakokban csorogó könnyekkel sikoltom Lórikának, hogy „HOGY HOZHATTÁL ENGEM IDE?!?!?!” Nyugodjak meg, ő levisz. Csakhogy addigra már felfogtam, hogy meg akar ölni. Szerelem ide vagy oda. „HOZZÁM NE MERJ ÉRNI!!!” Visítom pár oktávval feljebb, ingatag stabilitásomért rettegve. Tanácstalanul kérdezi, hogy akkor mi legyen. „NEM TUDOM!!!” Majd tehetetlen dühvel földhöz csapkodom a síbotjaimat. Boldogtalanságom nyomatékosítandó. Amik persze rögtön rendezői balra el, a fenyőfák felé. I. Birkatürelmű Lóránt próbálja türtőzteti magát, csendesen szitkozódva lekecmereg a botokért.
Csak a füle gőzölög a téli tájban.

Végül levettük a léceim, és az ormótlan síbakancsokban botorkáltam lefelé a pálya szélén, hangosan zokogva. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz.

Azóta rájött. Minden síelős nap kezdetén leitat.
...meghalok, de kit érdekel...tralala...