8. hét

Az az igazság, hogy jelenleg kicsit nehezen fértek az életembe.
De majd csak belejövök.
Vagy nem mosok többé. Például.














Szóval a múlt hétvégén itt voltak a Muth nagyszülők és a Dédi. Az utóbbi nem csak azért hatalmas szó, mert a faluból sem szívesen mozdul ki, pláne az országból; de először repült életében.

Ideérve izgatottan kérdezem, milyen volt?
Kissé megrándítja a vállát. Ő bizony csalódott.
No, kérdem én, és ugyan miért?
…hát mert ez a repülő olyan lassú…
Berosálok...:)
Kedden hajnalban vánszorogtak haza.
Persze Lórikát nehéz volt meggyőzni, hogy nem elég 4:35-kor indulni a reptérre..."mert hogy a múltkor is simán odaértek"...
Ja. Az anyósröptetés végső konklúziója a'la Lórika.

Szerdán elmentünk a konzulátusra Marcesz magyar anyakönyvét és az útlevelét intézni. 4 hónap a hivatalos átfutási idő – július vége. (Hogy miért, azt nem értem. Otthon 2 hét az anyakönyv, 2 hét az útlevél, odaküldik, visszaküldik = nettó 5 hét + némi bürökratikus bénázás = bruttó 2 hónap. Max.)

De hát ez van.
Meg az, hogy repülni nem lehet fényképes igazolvány nélkül, és Schengen ide vagy oda hivatalosan átautózni sem.
Szóval május közepén Marceszt fogunk csempészni.
Mert mi biza' hazaautózunk, a lebukás esélye határok híján minimális.
Hmm. Valószínűleg segítene illegalitásban maradni, ha mindezt nem jelenteném be a világhálón.

Legörbülő szájjal kérdem Lórikát, mi van, ha a határon elkobozzák a fiamat. Azt mondta, csinálunk másikat.
A hét fejlődéstani eseménye, hogy Marcesz többször átaludt 7-8 órát éjszaka. Első alkalommal mondjuk a sikítófrászt hozva az anyjára, aki hajnali félálomban az órára pislantva konstatálta, hogy JESSZUS, Haspók 8 órája csendben van. Verejtékezve ugrott az kiságy fölé, ahol Husigombóc látszólag békésen szunyókált.
De azért az a gonosz anyja jól megböködte, biztosamibizos.

Na és erre Marci persze nem szemrehányósan felsír, hanem teli pofival felvigyorog.






















Ilyen jó baba nincs.
Azt gyanítom, hogy kamaszkorára spórol az idegeimmel.