Ellenállhatatlan...?

Eldönthetné már a időjárás, hogy mit is akar. Frontérzékeny emberként szolid hányingerben és konstans fejfájással kóvályogtam át az elmúlt hónapon.

Valamint örömmel osztom meg veletek legújabb tudományos megfigyelésem: melegfrontok esetében egész nap eszem. Szóval végre helyrekattant bennem a globális felmelegedés tényleges tragédiája - 15 év múlva 100 kilós leszek.
Ühüm. Továbbá szögezzük le, tényleg frontérzékeny vagyok, nem terhes:)

No. Kedd reggel gyanútlanul slattyogok felfelé az új, antiszocializációs peronszakaszomra, amikor beleütközöm Szomszéd Ronnyba. Akinek ugyebár a vonat ellentétes végénél kellene lennie.
Brühühü.. Mondhatni, lebuktam. Tekintve, hogy a játékszabályok hangos ismertetése tapintatlan lenne részemről, inkább mosolyt erőltetek az arcomra.
Csak a lelkem zokog hangosan a háttérben.
Na jó. Kéthavonta egyszer azért kibírom a társaságát.

Igen ám, de szerda reggel megint ugyanott állt. Mit vétettem?!?!
Még látótávolságán kívül idegesen kaptam a táskámban lapuló könyvemért, és látszólag tengerszintig belemélyedve vonultam el a Szomszéd előtt.
Huh, ezt most megúsztuk. De nagyon nem lesz ez így jó.

Csütörtökön már balsejtelem gyötörte a lelkem, így előre készültem. Életemben először lifttel mentem fel a peronra, mert a lift a két szóban forgó peronzóna közepén van, viszonylag elszeparáltan. Lövészárok a háborúmban.

...óvatosan kidugtam a fejem balra...
Semmi.
...aztán jobbra...
Ahá! Ott van. Megint.
Épp a fejét tekergetve térképezi fel a vonat elejénél várakozó tömeget. A kis hamis.

Hihi. Orsika győzedelmi vigyorral balra el. 45 perc boldog magány.



Cirka egy órával később Frankfurtban nyugodtan ácsorogok a villamosomra várva, amikor egy pasas leszólít azzal, hogy reggelente hall a villamoson angolul beszélgetni, és ő is külföldi…
...blablabla...blablabla..

Hát én majdnem sírva fakadtam.
Két udvarias mosoly között.